Naturally supernatural avagy természetes természetfeletti 2.0.

Ennek a bejegyzésnek az előzményét itt lehet olvasni.

Bocsánatot kell kérnem azért, hogy csak most folytatom ezt a történetet. Egyetértünk abban, hogy eljött az ideje a folytatásnak.

A történetnek a következő részét, már egy előző blogbejegyzésben megírtam, úgy hogy akik most már másodjára olvassák, azoktól bocsánatot kérek, de gondoltam, több értelme van ismét megírni, mint, hogy az embereket folyton más oldalakra küldözgetni. 

Egy átlagos keddi napon történt. Misszióban voltunk egy iskolába és a tanároknak vezettük az imát. Az egész annyiból állt, hogy papírcetliket kellett kihúzni egy kosárkából, amiken igerészek voltak felírva. Természetesen mi is húztunk. 

Az én lapomon a következő mondat szerepelt: "Hamisan képviseltek azok, akik nem ismernek engem." (János 8, 41-44 parafrazálva). Kétszer-háromszor is elolvastam és akkor leesett.

Én nem tudom, hogy ki az Atya. Nem ismerem a mennyei Atyát. Csak annyit ismerek, amennyit kaptam, amennyit láttam és tapasztaltam az apukámtól. Az pedig nem a teljes kép. (Kérlek ne értsen senki félre. Én nagyon szeretem az apukámat és ő egy jó apa. Ő a példaképem. De nem tökéletes, neki is van múltja, sebei és bűne, mint ahogy nekem is és neked is van.) Nem a teljes kép. És ott azon az iskolai széken, kedd reggel, fél kilenckor azt mondtam az Atyának: Nem tudom ki vagy, amit tudok is halovány és bizonytalan. Megakarlak ismerni. Megakarlak ismerni. 

Minden megváltozott. Az Atya elkezdte megmutatni, hogy milyen is Ő valójában. 

Ettől a pillanattól kezdve tudtam, hogy gyermek vagyok és mint gyermek kérhetek a leghatalmasabb, legjobb, legszeretőbb apukámtól és ez mindenre és minden helyzetre érvényes. 

Ezekkel a gondolatokkal mentem be azt ezt követő műhelyekre. Azután pedig nem volt olyan műhely, ahol az Atya nem mutatta volna meg jóságát, szeretetét és irgalmát. Minden műhelymunkán történt fizikai csoda vagy azokkal az emberekkel akik ott voltak a terembe vagy volt olyan, hogy valakivel, aki nem is volt ott. 

Többé már nem féltem kérni. Többé már nem volt kétség bennem a felől, hogy Isten akar-e cselekedni.

(Nem kronológiai sorrendbe megírok pár sztorit. Itt az első.)

Az egyik suliban a 12.-eseknek tartottam műhelymunkát, körülbelül 8-an voltunk, velem és az egyik csapat társammal együtt. Mint minden műhelymunka ez is beszélgetéssel kezdődött, a téma, mint mindig a csodák, hiszünk-e bennük, velünk megtörténhetnek-e. Nagyon nyitottak voltak és nagyon tartalmas volt a beszélgetés, azonban nem csak ezért voltunk ott, hanem azért, hogy megtapasztaljuk Isten dicsőségét. Az egyik lány pont fejfájással küzdött, amiért imádkoztunk is; mind, közösen és az ott helyben megszűnt. Az ima alatt volt bennem egy gondolat, hogy valakinek fáj a háta, amikor kimondtam hangosan kiderült, hogy az egyik lánynak az apukája küzd súlyos hátfájással. Imádkoztunk érte. Másnap a lány visszajött hozzám és elmondta, hogy az apukájának elmúlt a hátfájása még abban az órában.

Dicsőség az Úrnak! És egyedül csak neki! Csak azért osztom meg ezeket a történeteket, mert olyan jó volna azt látni és tapasztalni, hogy mindannyiunk számára a természetfeletti Isten ereje és jelenléte természetessé válik. Kérjük Tőle ezt a kegyelmet!

Photo by Jon Tyson on Unsplash