A felfedezés

16 éves voltam, amikor eldöntöttem, hogy engem komolyan érdekel Isten és mindaz amit Ő tartogat számomra. Akkor azt mondták, hogy a legfontosabb az, hogy kapcsolatban maradjak vele és ezt az imán keresztül tehetem meg. 

Igazából nem magyarázták túl ezt az egészet, adtak pár tippet aztán vége lett a tábornak, haza jöttünk és valamit kezdeni kellet azzal a tűzzel, ami a szívemben égett Isten iránt. Emlékszem, hogy már a nagyon elején az fogalmazódott meg benne, hogy nekem gőzőm sincs, hogy hogyan kell imádkozni. Döcögősen, de valami kialalkult. És ezt a valamit úgy kell elképzelni, hogy egyik nap komolyan leültem, hogy akkor most imádkozni fogok, aztán az utána következő egy hétig, kettőig semmi. És akkor megint jött a komoly nap, a komoly elhatározás, hogy a mai naptól ez most már másként lesz. Nem kell szerintem mondanom, hogy az eredmény nem változott. Kérlek ne érts félre, ez nem jelenti azt, hogy akkor Isten kevésbbé hallgatot meg vagy kevésbbé volt jelen az életemben. Ezt nem hiszem, viszont azt már igen, hogy én voltam kevésbbé jelen az Ő életében.

Emlékszem arra az időszakra, amikor egyszerűen nem volt hol imádkozzak. Ötön voltunk egy szobában az első évben az egyetemen. Nulla intimitás, nulla személyes idő egyenlő nulla imaidő. Mindig volt valaki otthon. Persze lehet mondani, hogy de így is megkell harcolni, meg hogy ez mekkora tanúságtétel lett volna a szobatársaim előtt. Igen, igen persze ez mind szép és jó, csak hogy én szeretek kettesben lenni a Mindenség urával. Csak Ő meg én. S bár abszolút nem tartom, hogy a hit magánügy, nekem akkor, ott egyedüllétre lett volna szükségem.

Volt olyan helyzet is amikor megvolt a hely, megvolt az idő, sőt még a vágy is. De a szavak hiányoztak. Csalódott voltam, dühös és tele voltam keserűséggel, fájdalommal. És hónapok teltek el úgy, hogy egy szó nem hagyta el a számat, csak ültem némán és zsibadtan. Most már tudom, hogy Isten akkor nagyon közel volt hozzám és gyógyított. Kikellett a talajt húznia alólam, hogy többet ne csak a szép arcomat mutassam, hogy ne legyen egyszerűen erőm erölködni, izzadság-szagúan kínlódni. Egyszerűen csak annyira futott, hogy hadjam, hogy szeressen az Isten (akkor ez nem annak tűnt).

Persze olyan is volt, amikor olyan volt imádkozni, mintha a felhőkön jártam volna. Vágytam Istenre és a vele töltött időre és semmi és senki nem állhatott az utamba, hogy ez így is legyen. Minden találkozás vele, minden perc vele maga volt a Menny (érzések szintjén beszélek, mert a valóság az, hogy ha érzem, ha nem úgy is itt van a Menny). 

De minden változik és ez az állapot sem tartott örökké. Ami ezután következett az egy jó 2 éves periódus volt. Kisebb és még kisebb szünetekkel. Ezt az időszakot úgy jellemezném, hogy: foggal-körömmel ragaszkodni vagy kapaszkodni. Nem tudom, melyik igazán, de valami ilyesmi mindenképp. Nem végig volt ilyen, inkább fokozatossan lett egyre ilyenebb. Ha ennek így van értelme. Fokozatosan kezdtem figyelmes lenni arra, hogy nem hallom Isten hangját, hogy megváltozott valami és azt sem tudom igazán, hogy mi. Nem is hallottam, nem is éreztem a vezetését, aztán már kedvem sem volt, vágyam sem hozzá. Az volt az igazi áldás az életemben, hogy közösségben éltem, aminek a mindennapi rutinja segített és megtartott. Jó, hogy voltak határok és volt kötelezettség amit bekellet tartani. Mert annélkül ma ezt nem írnám és te nem olvasnád. Sokat tudnék írni erről az időszakról. Arról, hogy Isten mi mindent megtanított ebben az időszakban. De erről majd később.

Arra szeretnélek meghívni, hogy bárhol is tartasz ebben a felfedezésben Istennel, akárhogy is néz ki a jelenlegi kapcsolatod vele, TEKINTS VISSZA. Nézd meg merre jártál, Isten ujjlenyomata ott rejtőzködik az életünk minden pillanatában és arra vár, hogy felfedezzük. Az ima egy nagy kaland, egy életen át tartó felfedező túra. Én azért osztottam meg az én felfedezésem egy részét, mert más is megosztotta velem az övét és az sokat segített; lelkesített mikor tele voltam szenvedéllyel és bátorított amikor tele voltam csüggedéssel. 

Hajrá felfedezőtársak!