Otthon

Azt hiszem a legjelentősebb érzés és vágy ami tombol bennem az utóbbi időben az az, hogy otthon szeretném érezni magam. Talán az a jobb szó, hogy az otthon érzése állandó legyen.

A tegnap szentségimádás közben rájöttem arra, hogy bármennyire vágyok arra, hogy ez az érzés állandósuljon, soha nem fog. Legalábbis nem a Földön. Igen vannak pillanatok amikor nyerhetek egy kis kóstolót, de nem fogom a teljességét megérezni. Eszembe jutottak mindazok a pillanatok, amikor otthon érzem magam. Mikor a fejem az anyukám ölébe hajtom és ő a hajamat simítja és abban a pillanatban minden más megszűnik, abban a pillanatban nincs gond és nincs félelem. Vagy amikor apukám magához ölel és olyan szorosan ölel, hogy néha attól tartok, hogy nem fogok levegőt kapni. De ilyenkor érzem igazán biztonságban magam és érzem azt, hogy mindenre képes vagyok, mert az apukám hisz bennem. Vagy amikor a húgom öt percen keresztül ölel és még tudom, hogy még legalább két percig fog. Vagy amikor nem kell 100 szót használjak azért, hogy a velem szemben ülő ember megértse, hogy miről beszélek és mit érzek. Vagy amikor imában teljesen csend van bennem, semmi nem rezdül, semmi nem vonja el a figyelmemet az Atyáról, csak Ő van meg én.
Ezek a pillanatok amikor otthon érzem magam és önmagam vagyok, teljesen önmagam, az akinek alkotott Isten.
Várom azt a pillanatot amikor örökre otthon lehetek (bármennyire is fura vagy szörnyű egyesek számára erre gondolni), de örülni akarok és beakarom fogadni minden egyes olyan pillanatot itt és most, amikor belekóstolhatok ebbe az otthon érzésbe.
Jézus segíts felismerni ezeket a pillanatokat és hálát adni értük.