Lejtő

Vártam. Tudtam, hogy jönni fog. Nem tudtam milyen lesz majd mikor ahhoz a ponthoz kerülök, hogy elszáll a rózsaszín felhő és szembejön a fekete, fehér, talán néha szürke valóság. Annak a valósága, hogy egyedül vagyok egy tök idegen helyen, olyan emberek között akik nem ismernek. Pfffhuuu, hát nehéz. Akkor is hogyha tudtam, hogy elfog ez a pont érkezni.
Persze ez nem változtatja meg azt a tényt, hogy szeretek itt lenni és hogy mindaz ami körülvesz az hihetetlenül jó. Egyszerűen a kettő most együtt létezik. A valóság két oldala. Talán.
Olyan semmilyen az egész helyzet: ismernek, de mégsem ismernek. Nincs mit kezdjek vele, nem tudom egyik percről a másikra megoldani, kiküszöbölni a problémát. Mert, hogy ez nem az, ez egy folyamat. Egy folyamat amit nem is csak én végzek, hanem Isten végzi bennem és a másik emberben. Vagyis ezt tapasztalom. Tapasztalom a nyitottságot, a bizalmat és sok sok minden mást.
Igazából jól tudom, hogy a lejtőnek vége lesz és elérkezem az újabb emelkedőhöz.







Türelem, türelem emelkedőt teremt.